Képlékeny ima a Jóistenhez
(Prózában dadogó felirat Barabás Domokos kerelôszentpáli alpolgármester emlékére, a sírkô mellé, egy árva csipkebokorba)
Istenem, te mindent látsz, és érdemben meg is ítélsz. Néha mégis Hozzád folyamodunk talmi értékekért. Szolgádat sem a világi csalfaság vezette, csupán a szeretet és a bûnök Általad ígért végtelen bocsánata.
Uram, itt sajnos, megint beteljesítettél valamit. Neked tökéletesen egyforma, hiszen a világmindenség összes porszeme aszerint lebeg, amint a Te Szíved kozmikusan dobog.
Nekünk, alkalmilag félreflangáló fontos kis részeidnek lényeges, hogy pillantásodra: legalább sunyítva ítélhessük meg a fékezési távot.
Nem mindig tartod be ezt, Mennyek Terének Nagy Sofôre!
Ahogy halunk, úgy szavalunk.
Domi híved lassúdad ment el, úgy, hogy még csak fel sem kapta a vizet. Vízbôl sosincs elég, de ôt az bántotta, hogy sosem ott volt elég, ahová kellett volna, illetve mindég túl sok volt ott, ahol az emberek nem tudnak úszni.
Nem azért mondom ezt, mert magam sem tudok, viszont ô esetleg igen, hanem azért, mert Te megsajnálod, akit igazából szeretsz, és akkor ennek szent rended szerént jelét is adod.
Ugyanígy járunk a Te köveiddel is, Uram. Nem azok kapják, akiknek kijárna.
***
Úgy hullanak ránk ezek is, mint a módi. Nem az divat, ami szép; az a divat, ami szép.
Én örökös és idôtlen tavaszban látlak, Istenem. Nem szép tôlem, de a világ ártatlanjait pôre csupaszon az Ég faliszônyegére képzelem. Ott nincs helye a giccsnek, mert ha giccs az élet, miféle a halál, és micsodás a Paradicsom?!... Istenem, én ezt a páriát, aki némileg az alteregóm, úgy osztanám be a Te kollégiumodba, hogy legyen meg minden foga; és ha teli szájjal nevet, üdvlövésszerûen kacagja vissza mindenki, hogy egyetlen foggal sem adósa a Jézus álmát újraélôk s minden percben feltámadók szíven szúrt ideges közösségének…
Uram, én nem önzetlenül szeretlek Téged. (Fogorvos nem vagyok.) Ahol csak rés nyílik a dumádon, én ott azonnal égô kérdôjeleket állítok föl, és piszkállak, bosszantalak, mérgesítlek és tajfel buzerállak.
Szeretnék a Te lármafádként égni, örökösen, Uram. Lázadó páriádként a Te egyetemes imáddal alszom és kelek, mert Rajtad kívül nincs, akit szeretni tudnék. Illetve itt ez a barátunk, aki úgy hullott ki a rostádon, hogy magad is alig észlelted.
Vedd füledbe dicséretünk, Uram. Folyton-folyvást csak rosszalkodunk.
És miközben Te apró részletekben mégiscsak megbocsátod a világnak, hogy mekkora balek, Barabás Domi a maga jámbor hitével, igazsága teljes tudatában: fél kézzel visszaint Neked.
Volna ebben érdek, értelem, politika, filozófia?
Istenhit nincs, holott mind meghalunk.
Kit érdekel, hogy mégis mikor.
Uram, Uram, nem tudhatom, nem tisztem megítélni, legfeljebb könyörögni ôérette.
Hogy vajon mit is mutat.
***
Megyek a haverom után.
Bölöni Domokos